A pici Adam 1 hónapos kora óta eltelt 2 év,és már a testvére volt a pocakomban,aki pár nap múlva megszületik.
-Adamke!Adam!!-kiáltoztam a gyermekem után.
-Itt vagyok,mama.-futott hozzám,hogy megöleljen.Előttem megállt,mert megmondtam neki,hogy nem szabad nekiszaladni a hasamnak,mert az fáj anyának és a testvérkéjének is.
Ekkor jött be mosolyogva az ajtón Süti.
-Szija szerelmem,mi járatban voltál kint?-csókoltam meg.
-Csak Adam-mel játszottam.-felelt,és ő is megcsókolt.
Rátette a kezét a hasamra,én meg a kezemet az ő kezére.Elvileg a gyermekünk lány lesz.Ha igaz,akkor Anna lesz a neve,ha meg megint egy fiú,akkor meg az idősebbik Adam testvéréről,Neil-ről fogja kapni a nevét.
***
-Kislány!-Hallottam az orvosok hangját.-Gratulálunk az újdonsült anyának!
-Köszönöm.-lihegtem.Nehéz volt,de minden jól ment.Kíváncsi leszek,a kis Adam hogy fogja fogadni a kishúgát!Erőtlenül elmosolyodtam,Süti meg megszorította a kezem.
***
-Olyan,mint te voltál egy hónapos korodban...Mert ő is ennyi idős,nem?-szólt apám.
-De,apa,igen,ő is ennyi idős.És egyébként nem olyan,mert Sütitől örökölte a kék szemeit...-magyaráztam az egy hónapos kislányom fölött az apámnak.
Még egy ilyen aranyos kislányt!De kis aranyos!Olyan aranyos,mint a fiam volt ilyen korában.Tényleg!Hol a fiam?!
-Adam,kicsi Adam!!-ordítottam.Aggódtam,hogy hol lehet,míg nem figyeltünk rá.
-Tessék,mama??-nézett rám a tulajdon szemeimmel a kisfiam.
-Na gyere ide...-és felvettem az ölembe.Alig 2 évesen már azért erős kisfiú volt!De ez most mindegy.-Mit szólsz a hugicádhoz?-faggattam a kis okos fiamat.
-Aranyos,de mindig sír.-mondta meg őszintén a kicsi fiacskám.
-Mert ő még kisbaba,tudod?Te is ilyen korodban mindig sírtál...Emlékszem,apa mindig az ölében tartott,mint most Anna-t,látod?
-Igen anya,akkor értem.-mosolyodott el.A mosolya,mint Sütinek...Egy puszit nyomtam a fiam homlokára.
-Na,most menj szépen játszani!De ne menj ki az udvarra nélkülünk!-óvva intettem fiamat.
Most már odamentem a lányomhoz.Kivettem az apja kezéből,és óvatosan magamhoz öleltem.Olyan szépek a gyermekeink...Hiába mondják,hogy a lányom megszólalásig olyan,mint én,szerintem meg én nem vagyok szép,és az apjuk vonásait örökölték...
-Anya,éhes vagyok!-rángatta kicsit meg a nadrágomat a fiam.
-Rendben.Mit kérsz enni,Adamke?-kérdeztem már a konyhában.
-Spagettit,mert azt úgy szeretem!-válaszolt a kisfiam.
-És melyik tányérodban melegítsem?-kérdeztem.
Mert volt neki focis,apám képével díszített,Süti képével díszített,egy transformers-es,és sok más...
-A Garfield-osba!-válaszolt megint a kis Adam.
Megmelegítettem a mikróban,és elé tettem.
-Jó étvágyat,kicsikém!-pusziltam meg a homlokát.
Még csak két éves,de már ilyen fejlett...Annyira aranyos,egyem meg!
***
Apám megint estefelé jött be hozzánk,éppen mikor lefektettük Anna-t aludni.
-Jaaj apa,holnap már,mert mi is akarunk még aludni...-mondtam vádlón apámnak.
-Jó,bocsi,megyek is.Majd holnap.Jóéjt,sziasztok!-köszönt el.
Mi meg lefeküdtünk aludni,ameddig a gyerekek nem sírtak éjjel.
***
Az elkövetkezendő évek gyorsan teltek.A gyerekek felcseperedtek,mi megöregedtünk.De mint mindenre,erre is van találó mondás:
Az idő elhaladt feledtünk a korral.
Mi meg boldogan éltünk,sok mosollyal,nagyon ritkán veszekedéssel,de mindig összetartásban,hiszen öten voltunk egy nagy család.Miranda emlékét azóta is őrizzük,ha meg nem haltunk,és el nem vittük a sírba mi is.
